Csalások 1.

Csalni persze mindig, mindennel és mindenhol lehet. Próbálkozni a csalással meg pláne! “Ha egy magyar mögötted megy be a forgóajtón, biztosan előtted megy ki.” tartják Amerikában. Mi magyarok persze büszkék vagyunk erre a rólunk alkotott véleményre, és (szerintem) csak kevesekben vetődik fel, hogy ez nem feltétlenül pozitív megítélés. “Leleményes a mi népünk!” mondja egy kedves baràtom…. és valóban. Ismerős mesélt egy Németorszàgban megtörtént esetről. Egy gyorshajtàsért kapott büntetést magyar honfitàrsunk azzal felebbezett meg, hogy nem volt korlàtozó tàbla a “tetthelyen”. Persze… hiszen éjszaka flexszel levàgta az oszlopot…. Hmmmm…. hát mi ez, ha nem lelemény???

Bécsben első munkahelyeim egyike egy kocsma volt. Amolyan köpködő. Törzsvendégek, törzspoharak, törzsasztalok. Hetente kb. egyszer rendőrség. Ahogy az dukàl egy ilyen helyen. 8 év komolyabb német nyelvtanulàs utàn meglepődve kellett tudomásul vennem, hogy nem nagyon értem a vendégek beszédét. “Wiener Dialekt” egy külvárosi kocsmában … kicsit másként hangzik, mint a “Hochdeutsch”, amit a főiskolán töltöttek belénk nem kevés szigorral, óraszámban, ráadásul szaknyelvvel bővítve. Némi “elégtétellel” csak az szolgált, hogy ők sem nagyon értettek engem. Azért néhány hét alatt “összecsiszolódtunk”. SŐT! Talán mondhatom azt is, hogy megszerettek. Megható volt, amikor a nagydumás iparosember (helyi menő csávó, azaz HMCs) ételhordóban kaját hozott nekem. Vagy amikor a kisnyugdíjas meghívott magához uzsonnára. És nagyon örültem én is, amikor a lezüllött, mozgássérült fiatalembert, … aki az egész napos piálás után még hazafuvarozott 2 liter bort a kerekesszékére erősítve, … évekkel később, egy autóból láttam kiszállni, tisztán, szépen felöltözve, ééés … egy fiatalasszonynak segédkezve a kiszállásban….

Szóval … Ők elmesélték nekem életük folyását, én pedig meghallgattam Őket. Ez a pultosok és kocsmázók titkos szerződése. Én mondom, Te hallgatod. És minél odaadóbban figyelsz, hozzászólsz, segítesz, esetleg kérdezel, annál nagyobb a borravaló. Ez persze nem csak pénz formát ölthet. “Tölts magadnak is valamit!” mondja a vendég és mivel ő alkoholt iszik, szeretné ha nem csak a hallgatója lennél, de társa az italozásban is. És itt kezdődnek a problémák! Munkaidőm reggel 6-kor kezdődött, (ez ugyebár már önmagában is probléma.) és éjfélig tartott. Minden második nap. Hány meghívást lehet ezen idő alatt elfogadni úgy, hogy az alkohol ködfátyolán át zárást még meg tudja csinálni az ember? Hány konyakot vagy hány kávét bír ki az ember veséje, szive, mája … de főleg a főnöke, ha már műszak közepén mindent összezavar? Esetleg bárgyú mosollyal próbálja megtartani az egyensúlyát a pultba kapaszkodva? …. és akkor elindul a vezérhangya … Nézzük először a konyakosüveget … ! A pult mögött jól látható helyre van felszerelve, fejjel lefelé, adagolóval ellátva. Egy nyomás 2 cent. két nyomas 4 cent. Mit tegyünk? Naaaa ??? Magyar lelemény? …hát persze! Másik üveg, teával feltöltve a konyakos mellé. Csak össze ne keverjem! Vendég jön, rendel, meghív, kitöltöm … és MEGSZAGOLJA AZ ÉN PIÀMAT! Ezt a bizalmatlanságot! Akkor megpróbáljuk egyszer kitölteni, és többször eladni ugyanazt a pohár konyakot. … ÉSZREVESZI! Anyááám! Egy almalevet kérek!!!! … Nem adom fel! Nézzük a kávéfőzőt! Hogyan lehetne mindezt kávéval??? Számláló az adagolónál. Pult alatt hozott anyagból dolgozni … esélytelen. FIGYELI! Mindjárt sírok!

Aztán egyszer az egyik nyugdíjas néni (törzsvendég) kért egy “Schnitzelt” … a bécsi fajtából. Ahogy sütöttem, átjárt az illata, ahogy a panír egyre barnább lett, felrémlettek anyám vasárnapi rántotthusijai, és amikor a három hatalmas darabból álló szeletet kitettem a tányérra és több helyen lelógott, már tudtam, hogy elvesztem. A legkisebb darabot megettem. …

Irdatlan botrány lett belőle. A néni (szipirtyónak is nevezhetném ha nem lett volna igaza) élt a jogaival. Pontosan tudta, hogy a pénzéért mekkora szeletet kell(ett volna) kapnia. Majdnem kirúgtak. Pedig ez számomra akkor “megélhetési rántotthúsevés-(lopás)” volt.

És hogy mindez hogyan jön a bécsi taxizáshoz?

Hallottam már kollegáról, aki pótdíjat számolt azért mert egyik kerületből átment a másikba. Hallottam már “híddíj”-ról, amit azért kellet fizetnie az utasnak, mert a kollega átfuvarozta valamelyik hídon. (Mert nem CSAK a magyar leleményes!!!) Saját fülemmel hallottam 18 Eur-t kérni fuvarért, ami egyebként 8,70-be került. (Utóbb lemértem.) Létezik “reptéri àtalány”, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ember annyit kér az utastól, amennyire belövi annak pénztárcáját. Vannak éttermek, kuplerájok amik fizetnek ha a vendéget odaviszi az ember. Persze a legegyszerűbb szegény külföldit megutaztatni a városban … úgysem tudja merre járunk…. és ha arra volt pénze, hogy utazzon …akkor …

Azonban most már másként látom mindezt, mint 25 évvel ezelőtt. Már értem anyám miért szaladt vissza a mozgólépcsőn a pesti metroban, mert elfelejtette bedobni az 1 Ft-t. Akkoriban jót mulattam rajta. (nem jegyet kellett váltani, hanem a mozgólépcsőnél bedobni a pénzt) Sőt azt is értem miért lett kicsit mérges (majdnem felpofozott), amikor már huszonévesen, buli után, hajnalban hazaérkezvén, a sarki közért elől “elhoztam” néhány liter tejet. Pedig a pénzt kitettem a ládára, amiben hajnalban szállítottak ….

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én egy szent vagyok.

Csak valahogy egyre kevesebb fér rá a képemre.