A minap vettem 2,5 kg epret. 13 EUR-ba került. Ha 1 kg-t vettem volna, az 7 EUR-ba került volna … gondoltam hát … „spórolok”. Igaz tudván tudtam, hogy a 2,5 kg-t nem tudom majd megenni, de gondoltam adok ennek is, annak is. … Be is vittem a céghez egy tányérra valót. Láttam a kollegák szemében, hogy nem értik mi van. Miért hozok én epret? Miért hozok egyáltalán valamit? Ingyen? Csak úgy??? Valami hasonlót láttam a szemekben akkor is, a 80-as évek elején az USA-ban, ahol  – mielőtt rágyújtottam – automatikusan megkínáltam cigarettával a fiatal társaság többi tagját, akikkel bulizni mentünk. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor réges – régen, (úgy 1990-ben)  „echte” osztrák barátnőm 20 Schillinget akart fizetni  az anyukám csomagolta, és közösen, kis lábosból elfogyasztott pörköltért, amit egy éjszakai kutyasétáltatás után dobtam be a közösbe. Én nem értettem, hogy Ő miért tukmálja a pénzt. Ő nem értette, hogy én miért nem fogadom el. Hozzáteszem, akkor már hónapok óta Ő fizetett valahányszor étterembe mentünk kajálni, hiszen én – mondhatni – igen szerény körülmények között éltem akkortájt. … Ugyanez az osztrák barátnőm volt az is, akinek hosszasan kellett magyarázni, hogy mi volt a KISZ tábor, ahová az ember „önként” ment dolgozni. …és ingyen … „Ingyen ???” kérdezte Ő megrökönyödve és hitetlenkedve… Van egy bukaresti román barátnőm is. (18 évesen települt / szökött Ausztriába) Vele egy nyelvet beszéltünk. Neki nem kellett magyarázni. Ezeket a dolgokat Ő is ugyanúgy értette, érezte, átélte mint én. És ugyanúgy vette természetesnek. Egy téma volt, amiről Vele csak egyszer beszélgettünk. Aztán soha többé. .. a román – magyar viszony … Erdély … Jobban kedveltük egymást annál,mint hogy ezen összevesszünk. Mindketten éreztük, hogy ez tabu. Az ellentét közöttünk ebben a témában szinte kibékíthetetlen, zsigeri, gyermekkori, belénk ívódott, belénk táplált, ősi , talán genetikus. Mint talán az is, amikor a török vagy osztrák kollegák, barátok magyarországi „tartózkodásukat” vagy a K + K időket hangjukban alig észrevehető pajkossággal emlegetik, amikor velem beszélgetnek.

Eszembe jutott még valami … egyszer régen egy Szilveszterkor együtt ünnepeltünk nagyobb társaságban. Osztrákok, románok, lengyelek, olaszok és én. Éjfélkor előhozakodtam azzal, hogy énekeljük el a Himnuszt. Mindenki a saját országának himnuszát. Mint kiderült ez csak nálunk szokás. … és … én voltam az egyedüli, aki végig el tudtam énekelni a Himnuszunkat.

A z aranyárban mért eper persze elfogyott az irodában, én most küzdök itthon a maradékkal. Elfogyott anno a cigim is „Ámerikában”. J Téziseimet tesztelendő vittem a camping recepciósainak is. Örültek neki.